Az ego és a kapcsolat szuperegoja - lélektani elmélkedések egy laikustól

Ez itt nem tudomány. Nem is statisztika. Nem úgy írom le, mint aki éppen most ivott az örök igazság kútjából. Gondolatfutamok az életem margójára, vitaérettek.

A dolog egy angol házifeladatból nőtte ki magát. Arról kellett elmélkedni 300 szó erejéig, hogyan változtak meg a családi és baráti viszonyok az utóbbi időben. XXI. századi információs világfalu, durván specializálódó tudáskészletek, extrém mobilitás a világ boldogabbik negyedében, nyilván az "utóbbi időben", meg a "világ" hívószavak elsőre és ösztönösen ezeket a fogalmakat hívták életre a fejemben.

A nagy tudományosság látszatát keltő 300 szavas esszé írása közben azonban megrepedt a gát, amit hagyományosan az ŐK (mai világ plebsze, és tömege) és az ÉN (kívülálló, én más vagyok és ez velem nem történik meg) közé építettem, nem is alkalomszerűen, hanem egészen robosztus, konstans és az örökkévalóságnak szóló módon.

A nyugtalanító megérzés már az elejétől ott volt, amikor arról kezdtem elmélkedni, hogy a hatalmas mennyiségű rendelkezésre álló információ és a helyi mobilitás hogyan kezdi befolyásolni az embereket korai gyerekkortól.

Álljunk csak meg egy kicsit, miről is van itt szó? Ezt az állítást igaznak hiszem, mert pont én magam is a helyemet keresem a Budapest és környéke agglomerációban, szeretnék továbbra is informatikusként tevékenykedni, vagyis Budapest magyarként eléggé adott. Jó lenne a családommal élhető, kertvárosi közegben lenni. Jó lenne a családommal is lenni, és jó lenne nem órákat utazni naponta, vagyis valami kötöttpályás eszköz nem baj, ha feltűnik a közelben. És nyilvánvalóan az jön szóba, ahol JÓ óvodák és általános iskolák vannak. Merthogy az életemen látom, mekkora iszonyú verseny van a világban, és ebben a versenyben, bár az információ nagy mennyiségben rendelkezésre áll, az van előbbre, aki a valóban lényeges információhoz hozzá is jut, és legfőképpen értelmezni is tudja. Az internetes tömegkommunikációt a kedves fiatal angoltancsi legnagyobb megrökönyödésére "force feed and diarrhea" szókapcsolattal jellemeztem, utalván a bevitt információ mennyiségére, minőségére és emészthetőségére. Valamint az is szépen eszembe jutott, hogy érzelmileg kitett állapotomban folyamatos vizuális triggerelésnek teszem ki magam is a facebook pörgetésével, ami az idő egy részében a másokkal történő események enervált tudomásulvétele, de ennek egy elfajulása az, amikor már fogalmam sincs, hogy mi van "az ujjam alatt", csak a vizuális ingerre van szükség. Erre még később kitérek, ez az ego sérülése.

Arról viszont megintcsak szó van, hogy a versenyhelyzet gyerekkorban elkezdődik (félreértés ne essen, engem is ebbe neveltek bele, pedig még csak nem is Y generációs vagyok), és én magam is hajlok arra, hogy arra (is) optimalizáljam a lakóhely keresést, hogy milyen minőségű és oktatási szolgáltatás-szintű intézmények találhatók ott. Ez valószínűleg nem csak az én fejemben fordult meg, személy és hely szerint nem idézett beszélgetésekben és internetes fórumokon ez elég élő téma. Így az óvoda is, és az általános iskola is tudatosan választott helyszín.
Miért? Mert a szellemi fejlődés 12 éves korig dől el. Egy rossz suliból lehet jó gimibe menni (esetleg), de hatalmas harcokat kell majd vívni azért, hogy a gyerek felverekedje magát az erős színvonalhoz, és az alap szellemi beállítottsága már megvan. Rossz gimiből viszont nem lehet egyetemre menni. Vagy lehet, de minek.

De ennek van egy implikációja: csökken a gyerekkorban azon kapcsolatok száma, amelyeket a gyerek érzelmi, "kémiai" vagy ösztönös alapon alakítna ki a közvetlen környezetében, és ezek a kapcsolatok a fizikai közelség komfortzónájában addig és csak addig marad meg, amíg a szülő ezt oktatási színvonal mentén végrehajtott optimalizás gyakorlatában jónak látja. Ha az elégedettség nem megfelelő, akkor a gyerek mehet más iskolába, újra beilleszkedni, gyengébb szálakkal, és a korábbi pajtik, ha meg is maradnak, de a fizikai távolság nő. És a találkozások gyakorisága csökken. Ez pedig még komoly fenőttkori barátságokat is próbára tesz, és gyakran el is hűt.

Vagyis van egy intellektuális döntés, hogy a gyerekemet jobb helyzetbe akarom hozni a versenyben (félreértés ne essen, ez ha nem is a közvetlen "túlélésért" folyik, de igencsak hatással van arra az életre, amit akar élni), akkor kiteszem egy olyan útnak, ahol az intellektusa szépen fejlődik, de az érzelmei, a kapcsolatépítési képessége, a barátságainak mélysége csökken. Vagyis összességében egy intellektuálisan stabil, érzelmileg instabil, ráadásul érzelmileg könnyen izolálódó lényt hoz(hat)ok létre.

Ráadásul a döntési folyamatban, amiben az ő intellektusa és az érzelmei együttesen a tét, ő nem sokszor van bevonva, és minden döntési ponton az én intellektusom és érzelmi finomságom határozza meg, nem az igényei. Persze durva dolog lenne abba a hibába esni, hogy egy gyerek nevelését a gyerek (még csak nem is vagy éppenhogy) bimbózó intellektusának, esetleg gyorsan változó érzelmeinek kellene TELJES MÉRTÉKBEN irányítani, az viszont biztos, hogy a nagy optimalizálásban az érzelmi biztonság megteremtése nagyon fontos, és ebben az állandóság is nagyon fontos (mondom én, gyerek nélkül, nagyokosan).

Jaj de jó, megvan a megoldás, akkor vonjuk be a nagy optimalizációs döntési algoritmusba az érzelmi stabilitásra való figyelmet!

Ehhez lassan változó környezet, stabil családi háttér és konzisztens családi stratégia kellene. A stratégia szót kifejtem, mert ez alatt legtöbben az ötletszerű indulási pontból való pillanatnyi taktikázást értik, pedig ez sajnos nem az. A stratégia jól megtervezett, megfontolt alap letétel és egy olyan feltételrendszer kialakítása, ami kellően szilárd ahhoz, hogy a célon tartsa az események folyását, de kellően rugalmas, hogy ne életszerűen és betarthatatlan egyezmények sorozata legyen.

A családi stratégia meghozásához egy szövetség is kell, amiben a család egyetlen szuperegoként működik. A szuperego nem azt jelenti, hogy az individumok elveszítik a személyiségüket, hanem azt, hogy az ego alárendelt viszonyban van a szuperegohoz képest. Ezt én úgy képzelem el, mint a damaszkuszi acél létrehozási és edzési folyamatát, amiben a magasabb és alacsonyabb széntartalmú vas egyaránt benne van, valamint ütlegelés, magas hő és alacsony hő hatására egyetlen anyag jön létre. A rétegeket még sok hajtogatás után is lehet látni, de a késben nem csak az egyik vas összetevő vág, hanem a két anyag elválaszthatatlan elegye.

Vagyis az összetevők: két ego, ami már elég fejlett ahhoz, hogy alkalmas legyen ötvözet létrehozására, de még nem annyira túlfejlett, hogy az egyéni egok fontossága alkalmatlanná tegye a teljes ötvöződést.

Itt viszont van egy bökkenő megint: a startégiához kell az intellektus, hogy a stratégia működjön, kellően hosszú távú legyen és a szabályrendszer alkalmas legyen (pipa, elvileg erre optimalizáltam eddig is, sőt, engem is erre optimalizáltak, dupla pipa), és kell az érzelmi fejlettség is, hogy az ütlegelés, izzás és hidegség idején ne törjön, ne ridegüljön meg és az ötvöződés felé menjen a két ego.
(Azt, hogy a szexualitás az az izzás, ami az első években nagyban segíti az ötvöződést, most nem fejtem jobban ki).

Baj van, a gyerek akkor lesz csak érzelmileg stabil, ha van stratégia, és a szülők egoja képes ötvöződni. Vagyis ha nem képes ötvöződni a két ego szuperegová, akkor még az intellektuális nevelés is bukik, nemhogy az érzelmi.
Tehát sikeresen továbbörökítettünk egy érzelmi instabilitást, miközben az eredeti cél elérése esetlegessé válik. És ha az érzelmileg instabil gyerek véletlenül nem hozza azt a szintet, amit várunk a remek optimalizációs algoritmusunk után, akkor további nyomás alá helyzzük, hogy csakazértis az legyen, amit mi akarunk, és még instabilabbá tesszük.

OK. Hogyan lehet az egot ötvözhetővé tenni? Segít-e valahol a külvilág? Nem. A nagycsaládi modell már korábban felborult, a nagycsalád fizikai közelsége és a találkozások gyakorisága a múltban elvérzett, az előző generáció is a lehetőségek, információ megragadására optimalizált, a családok hely szerint még Budapest környékén is szét vannak szórva (még ha nem is váltak el, ami jó ritka, a fizikai távolság elég nagy a napi interakcióhoz).

Hát jó. Közösség? Ha hát az fixen nem, az hogy egy nagyjából hasonló módon gondolkodó emberekből álló valós (nem virtuális) közösség még egy helyen is lakjon, ahhoz az kell, hogy nemhogy családi stratlgia legyen, hanem KÖZÖSSÉGI STRATÉGIA (Uramisten, ez majd csak akkor következhet el, ha a családi ötvözet kész, és tovább kell ötvöződni... Mit is mondott egy bölcs ismerősöm? Ha család nincs, nincs közösség, nincs haza és nincs /igazi/ Isten /hit/).

Rendben, nézzük az két megmaradt, pőre egot. Van-e olyan dolog, amiben segít a külvilág?
A verzió: modern társadalom emancipált.
A két szülő "egyformán vesz részt" a családi, nevelési dolgokból. Hát ez nagyszerű! Ideális modell, mindenki boldog. Mindenki? Hogy legyen ez? Időben ugyanannyi? Keresetben ugyanannyi? Mire optimalizálunk?
Gazdaságilag? Mert akkor ez azt implikálja, hogy az emancipáció akkor működik jól, ha a két ego tulajdonosa hasonló kereseti szinttel rendelkezik. Ez nem jó, mert a kereseti szintet az adott szakma társadalmi megbecsültsége és az adott ország gazdasági helyzete döntően befolyásolja.
Időben? Mert ez meg azt implikálja, hogy az emancipáció akkor működik jól, ha a két ego tulajdonosa egyforma időbeosztással, életritmussal él, amiből egyforma rugalmassággal lehet a családra időt fordítani. Ez sem jó, mert a rugalmasság megintcsak munkahely függő, külső faktor.

OK, hát itt egyértelműen baj van, bebizonyítottuk, hogy az emancipáció rossz, elégedetten dőlhetünk hátra tokány székünkben a hasunk alját vakargatva és abcúgozva.

B verzió: kisbarátom, itt akeleteurópa van, ez nem emancipált világ, asszonynak otthon a helye (vagyis nem-drámai beszédre lefordítva: az egyik ego teljes figyelmével a család felé fordul míg a gyerek/ek olyan korba nem érnek, hogy az iskolarendszer jelentős időben leköti őket).
Vagyis ez azt implikálja, hogy a családi stratégia az, hogy a gyereknevelésre (ami kőkemény munka) az egyik ego feltesz 10-15 évet. Ezalatt nem halad a saját karrierjével, és gazaságilag ki van szolgáltatva a másik egonak, majd 10 év hátránnyal mehet vissza a munkaerőpiacra, ahol a turbómeghajtással húzó technológia és profitorientált/gazdaságilag folyamatosan karcsúsító munkahelyek vagy nem is alkalmazzák (mert van fiatalabb, gyorsabb, jobb verzió), vagy onnan vagy lejjebb kezdi, ahonnan 10 éve a család felé fordult.

Megint baj van. Ehhez a verzióhoz nagyon sok minden kell. Kell hinni a kereső egoban és a családi stratégiában annyira, hogy az otthon maradó ego tudja, nemcsak a 10 év alatt nem marad magára karrier nélkül, pénz nélkül, de esetleg gyerekkel, hanem a visszatérés traumájában is lesz valaki, aki érzelmileg támogatja.
Ehhez érzelmi stabilitást kell BIZTOSRA VENNI 10-15-20 év távlatában. Ez az, amire mi optimalizálhatunk, de az a gyerekünknél lesz meg, de igazából az előző generációk nem optimalizáltak. Vagy részben.

Vagyis a stratégia kulcsa nincs meg a családi szuperego létrehozásához (a szuperego transzformációjára akkor, amikor a gyerekek elkezdenek felnőni és a saját egójukkal dúsitják a képet, már nem is merem fontolgatni...)

De még az egok alkalmassága sem feltétlenül igaz. Kell két ego, ami egyenként elég erős ahhoz, hogy szuperegot hozzon létre, de kellően flexibilis, hogy ezt meg is tegye és ne két párhuzamos ego együttéléséről legyen szó.

Segít a nevelésünk ebben? Nem. Engem intellektusra optimalizáltak, ez biztos. Ez az optimalizáció nem csak a múltban hatott, hanem a mostani igényrendszeremre, ami intellektuális, és a szintet támogató anyagi.

Segít a külvilág rugalmas egot kialakítani? Nyilván nem. A kapcsolat állandó negatív visszacsatolást ad, míg a munkahely a sok negatív mellett kellően sok, drogként funkcionáló pozitívat ad vissza, hogy az érzelmileg instabil, intellektusra optimalizált ego a sikerességet munkahelyi mércén keresse, és a kapcsolati, családi fronton a sikeresség mérése kiforratlan és összességében kudarcra vezető legyen. Figyelem! Ez nem ebben a generációban van először így!

Segít a nem-munkahelyi világ az egot kialakítani? Nem igazán. Akkor segítene, ha létező emberek létező kapcsolatrendszerében folyamatos mikro-visszajelzéseken keresztül az ego hozzászokna a folyamatos, rugalmas viselkedéshez. De mivel, mint fentebb említettem, a létező emberek létező közösségéhez térbeli közelség kell, és megfelelő mennyiségű együtt töltött idő, ez nem áll rendelkezésre. A virtuális terek, virtuális közösségek, és ezeknek valóságba fáradtelemként megfolyó fizikai megnyilvánulásai a pillanatnyi pozitív visszajelzést szolgálják. Facebookon mindig nyár van, vagy mindig szikrázó tél, mindig jófej vagy, mindig menő, és a többiek erre mindig pozitív visszajelzést adnak. Amikor megmond valamit, azt űrbéli istenség kinyilatkoztatásával teszi meg, tiszteletre méltó.
Ezért a facebook népe szimpatikus.

Egyszer valaki azt is mondta, hogy a fiatalkori kapcsolatok az igazán tartósak. Talán igaz. Ekkor még az ego izzik, nem rideg és az izzásban könnyen fúzionál (ezért utálatos egyébként, aki a lelki lángolással visszaél). Az biztos, hogy intellektusra optimalizált, már rideggé vált egok szuperego építési képessége igencsak korlátozott...

Nagyon erős intellektusoknak kell megjelenni, hogy újrateremtsék a nyomorék, fogyatékkal élő lelki stabilitás növekedési terét.